Tartoztam
magamnak valamivel…
Hányszor-de hányszor megigértem magamnak,
hogy elfogok menni a Gordon Highlanders Múzeumba. Voltam én ott sokszor, csak
mindig rossz időben és néha közbejátszott a másnaposság is.
Vegyük az elejét az egésznek, szóval,
tudomást vettem erről a remek múzeumról és még anno 2014 novembere környékén
határoztam úgy, hogy meglátogatom. Egy csodás vasárnapi napon el is indultam és
megkerestem az épületet, ami nincs is nagyon messze a belvárostól, sőt szinte
ott van, ha nagyon nagy körnek tekintjük a belvárost. Tehát ott voltam a kapu
előtt, de minden zárva, én meg nézek, mint hülye gyerek a múzeum kapura, hogy
most meg mi van… Nos, az van, hogy ez zárva, ok, miért is zárva, már az agyamig
nem jutott el a kérdés és még annyit tettem, hogy lefotóztam a táblát, hogy a
felnőtt jegy mennyibe kerül és sarkon is fordultam. Eltelt egy hét vagy kettő
és megint visszamentem, természetesen vasárnapi napon és megint csak állok mint
majom a kerítés előtt, hogy most meg miért van megint zárva, hiszen tök korán
érkeztem azaz este 4 fele. ÁÁÁ!!! Rendben, megint teltek a napok, hetek,
egy-két sör is legurult, amikor megint úgy határoztam, hogy felkeresem az
objektumot és most már ha törik ha szakad bejutok… Nem jutottam be…
Eltelt megint rengeteg idő, beléptünk a
2015-be, új lakásba költöztem, meg sok mint történt, meg bla-bla, szóval egy
nap eszembe jutott, hogy el kell most már mennem oda és most már bármi áron, de
be kell jutnom oda.
Teljesen felkészültem rá, minden zavaró
körülményt elhárítottam, minden havernak NEM-et mondtam a hétvégére és még
Fraser-nek is mondtam, hogy nincs az a pénz, hogy alkohol érintse ajkaimat,
totál száraznak kell maradnom. Melóban kérdezték, hogy mik a hétvégi terveim és
mondtam, hogy minden piámat eldugdostam (megittam) és szárazon várom a szombatot,
mert elakarok jutni a Gordon Highlander Múzeumba.
Terv adott és annyira jól sikerült magamat
tartanom hozzá, hogy normálisan 12x leellenőriztem a nyitva tartást,
megvizsgáltam 24x a jegyárakat, feltöltöttem a fényképezőgépem akkumulátorát, kivikszoltam
a bakancsomat és vártam, hogy megtörténjen a csoda.
Másnap időben felszálltam a buszra, de amint
kapaszkodtam fel, olyan érzésem volt mint a katonának aki a háborúba megy, és
visszanéz még a barátnőjére, én ugyan úgy néztem vissza a Union Street
flaszterére, nem lehet tudni mit hoz a következő perc… Teljesen lelkesen, harci
tűzzel menetelek az épület elé, amikor látom, hogy a Union Jack lobogót tépi a
szél és a nagy kapu nyitva áll. Uram isten, nyitva van… ÁÁÁ!!! Végre, majdnem
egy háromnegyed éves terv vált valóra, hihetetlen. Belépek a hatalmas kapunk,
de csak óvatosan, mint aki tényleg ellenséges terepen jár. Élvezem a percet,
mert tudom, most én fogok győzni, nekimentem az oroszlán tokának és most már el
kell metszenem a gigáját, érzem a forró sós vére ízet a számban…
Szóval benn vagyok, óvatosan körültekintően
körbenézek mindent az udvaron, kis obelix-ket és egyéb már érdekes dolgokat.
Olvasgatás közben odalép hozzám egy idősebb úr, és kérdezi, tudom-e mi az ott
mögöttem? Természetesen nem-el válaszoltam, majd mondta, hogy az egy kiskutya
sírja és már kezdte is:
Szóval régen volt egy magas beosztásban lévő
katona, akinek volt egy kiskutyája, akit mindenhova magával vitt, de nem ám
egyszerű kutya volt az, mert volt saját egyenruhája. Tárgyalásokra is magával
vitte, de volt, hogy a tárgyalófél megmondta, hogy kutyával tilos belépni a
helyiségbe. Nem volt más választás a tárgyalás meghiúsult, ugyanis ez a magas
beosztásban lévő katonatiszt nem volt hajlandó a kutya nélkül menni sehova.
Később a háború ideje alatt a barakkok,
amikben laktak/éltek le lettek bombázva és a romok közelében lett eltemetve a
kis barát is. A múzeum megnyitásával szorosan együttműködve exhumálták a kis
barátot és végső tisztességes nyughelyet, kis fejfával ellátva újratemették a
múzeum kertjében, hiszen egy Highlander tiszt kutyája volt.
Peccy kutyus sírja
Én, mindig szerencsés vagyok ilyen téren,
mindig megtalálnak az öregek és a veteránok, olyan meséket hallgatok, amit egy
kódex és krónika sem tud visszaadni, mert egy túlélő, egy ott járt ember
elmondása minden élményt felülmúl.
Bejutottam a múzeumban és jegy gyanánt egy
kis matricát kaptam, amit felragasztottak a galléromra. Egy litván anyukával és
a fiával voltam együtt, ugyanis egy kis csapatot kellet alkotni, majd jött is
értünk egy idősebb úr, aki elvezetett minket egy terembe ahol előbb egy kis
rövid, 15 perces filmet néztünk meg a Gordon Highlanders sereg történetéről. A
film érdekes volt, és szépen kronológiailag felépítette, hogy hogyan jött
létre, melyik háborúkban harcoltak és kik is voltak valójában ezek a katonák.
A film után beléphettünk magába múzeumba,
ahol még az idős úr útbaigazítás gyanánt elmagyarázott mindent, hogy mi merre található,
amiket esetleg láthattunk a kis filmben. A múzeum csodálatos volt, szépen be
lett mutatva a régi afgán háború, az első majd a második világháború és a
modern kori hidegháborús tevékenységek is. Iszonyatosan gazdag és jól magyarázó
tárlatot lehet látni ebben a múzeumban. Életemben először láttam Német Luger
pisztolyt nagyon közel magamhoz. Mivel majdnem fél órát időztem a fegyver
szobában egy idősebb tárlatvezető úr, mondta, hogy a mögöttem lévő szekrényben
találok, rengetek kitüntetést és egy kis könyvet a fegyverekről. Persze a
lugerrel kezdtem, mai napig megvan a sorozatszáma, gyártási idő, szóval minden…
Germán technika kérem, a ruszki PPS-ből mára már semmi sincs szinte…
Aki teheti, az menjen el és nézze meg a
múzeumot, nincs mit mesélnem, inkább azt mondom, hogy beszéljenek a képek
helyettem, de még azért annyit elmondok, hogy a tárlat vezető idős emberek nem
viccből idősek, ők mind katonák. Álltam egy hatalmas kép előtt ahol a világ
térképe volt látható, ahány ország annyi érdemérmet hoztak létre az
országonkénti szolgálatért. Ott állok, és csak nézem, hogy a Brit hadsereg
elitje szinte bejárta az egész világot, Európában nagyon kevés országban nem
harcoltak vagy tartottak fenn békét.
Mellém jött egy idősebb úr és mesélte, hogy
merre szolgál, hogy megvan neki az Afrikai kitüntetések egy-két darabja, ugyani
a nyolcvanas években ott szolgált… A történetek hihetetlenek és igazi, megjárt
veteránokkal lehet beszélgetni. Ajánlom mindenkinek, csak szervezzétek össze
kicsit jobban, mert vasárnap mindig zárva van!
Gordon Highlander
